logo
Random Idézet

"Akármennyire is töprengtünk, belül a lelkünk tele van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad. Ámbár ezt sem jól mondom. Akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat. Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és keserű-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket. Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából."

Ottlik Géza






Random Idézet
"Amíg egy ember meg akar ismerni egy másikat, amíg meg akarják változtatni egymást, amíg fontos, amit a másik gondol, érez, tesz, amíg van mondanivalójuk egymás számára, érzőidegük a másik fájdalmára, örömére, ameddig bosszantani tudja egyik a másikat, szokásaival, elképzeléseivel, más érdeklődésével, féltékenységével, addig a kapcsolatuk aktív. Ha ezek kihunytak, jön az elhidegülés, ami rosszabb a gyűlöletnél."

Hankiss János



Szóval a haverom találkozott Jim Carrey-vel…



Persze rendkívül komoly kép született. Jó látni hogy még mindig vevő a poénra az öreg Jim. :)Szóval a haverom találkozott Jim Carrey-vel…



Random Idézet

"A múltat jobbára a jelen alakítja. Ha az ember kiábrándult és elkeseredett, sötétre színezett gondolkodása csak azokat az eseményeket emeli ki a múltból, melyek igazolják mai elkeseredését. Ám ha igyekszik a tényeket tényekként kezelni; ha nem azt kutatja, mi nem mehet, hanem azt, mi mehet, ha a problémát kérdésként kezeli, mely válaszra vár, nem pedig újabb sorscsapásként; ha a valóság bonyolult közegéből azokat az elemeket lúgozza ki, melyek pozitív tettekbe ötvözhetők – nos, akkor az emlékezete is segíteni fogja ebben. A mélyből azt fogja felhozni a fényre, ami segíti, hogy helyt tudjon állni a mában. Ilyen egyszerű ez. Ilyen egyszerű ez, mert az emberi emlékezés szelektív: sugara mindig arra esik, ami segít igazolni mai látásmódunk helyességét. Ha kétségbeesettek vagyunk, a kétségbeesésünkben segít, ha a megoldásokat keressük, akkor a megoldásokban."

Frank Crane

Random Idézet

"Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti."

Márai Sándor