Ha nem szeretik a hegyeket, ha nem szeretik a várost, ha nem szeretik a tengert – akkor menjenek a pokolba. Mondja Michel, valamikor a Kifulladásig elején, vezetés közben, kinézve a filmből, egyenest bele a kamerába. Jean Seberg mint Patricia Franchini csak később tűnik fel. Én pedig nem is igazán tudom, miért érzem úgy, hogy ez a néhány másodperc minden idők legjobb néhány másodperceinek egyike a mozi történetében. Nyilván a fiatal Belmondo miatt is.
Aki április 9-én betöltötte 80. életévét. Múlik a rohadt idő, néhány évvel ezelőtt Bud Spencert is utolérte ez a 80-as, utolérte most a másikat is. Lehet, hogy furcsa együtt emlegetni kettejüket, de megmagyarázom. Miszerint hát gyerekkorunk – a hetvenes évek – legnagyobb hősei voltak ők. Meg harmadikként Alain Delon, természetesen, de ő még csak most 78. Míg Bud Spencernél csak a pofonok számítottak, meg a nevetés, addig Belmondo sokkal többet tudott. Egyrészt ő volt a férfi – Bud Spencer nem nagyon akartunk lenni, Belmondo igen, mi az, hogy. A férfi, akinek mindig a helyén a szíve, orbitálisak a pofonjai, aki mindig célba talál, aki tökéletes mosolyával leveszi a lábukról a gyönyörű nőket. Ám Belmondo másrészt egészen kiváló színész is volt, sok arccal, érzékenységgel.
Nem szaladgálnak csapatostul az olyanok, akik egyformán feltalálták magukat a művész- és a kommersz filmekben, akik ugyanúgy helytálltak Jean-Luc Godard vagy Georges Lautner kamerája előtt. Belmondónak ment a kettő. A francia új hullám talán legfontosabb klasszikusa – a Kifulladásig – neki is köszönhetően az, ami, ahogy a másik Godard-remekműben, a Bolond Pierrot-ban is tökéletes Ferdinand.
Tényleg fogalmam sincs, mit szeressek jobban, ezeket vagy Stant a Zsaru vagy csirkefogó?-ból, esetleg Joss Beaumont-t A profi-ból. A Zsaru vagy csirkefogó? amúgy nem tartozik a legnagyobb Belmondo-filmek közé, csakhogy vannak személyes élmények is. Amikor bemutatták, úgy ezerkilencszáznyolcvan körül, háromszor néztem meg három nap alatt, azóta még vagy ötször, végig tudom játszani fejben, jelenetről jelenetre, és most, amikor írom ezt, a Philippe Sarde-zenét dúdolgatom magamban, megtehetem, egyedül üldögélek itt.
Úgy rémlik, a hetvenes-nyolcvanas években – és korábban is – a francia film mást jelentett Magyarországon és Kelet-Európában, mint mostanában. Művészben is, kommerszben is. Abban meg, hogy nemcsak a tengerentúlon készülhettek pénztáraknál is toplistás darabok, bizony benne volt Belmondo, vastagon. Hogy ez olyasmit jelentene, hogy régen minden jobb volt, azt nem hiszem, de mégiscsak van, amikor szabad szabadjára engedni a nosztalgiát. Minek szégyellni az ilyet?
Úgyhogy isten éltesse Jean-Paul Belmondót. A mű kerek és örök, oszt jó’ van.