"A játékról szóló könyvében Jan Huizinga remek példáját adja annak, hogy a játék a valóság és a látszat világa közötti villódzás "mintha világa". Az anekdota egy ifjú apáról szól, aki belépve a szobába, azt látja, hogy négyéves kisfia egy széksor első székén ül, és "vonatot játszik". Ahogy meg akarja ölelni fiát, a kisfiú megszólal: "Ne csókold meg a mozdonyt, apu, mert akkor a vagonok nem fogják elhinni, hogy igazi!"A mozdony egy szék, de olyan, mintha mozdony lenne; tudjuk, hogy nem mozdony, és mégis úgy teszünk, "mintha" mozdony lenne. Érdemes volna nekünk is gyakrabban belemenni ebbe a mintha játékba. Érdemes volna azt játszanunk, hogy nem félünk; hogy szabadok vagyunk; hogy felelősségteljes polgárok vagyunk; hogy megbízunk egymásban; hogy tudunk segíteni a rászorulókon; hogy fel tudunk építeni egy jobb világot; hogy halandók vagyunk; hogy örökké élünk; hogy játék az élet; hogy nem játék az élet; hogy van értelme az ember életének."
"Az igazi beavatás azt tanítja meg a fiatal férfinak, hogy nem lehet mindent rendbe tenni. Nem lehet és nem kell megölni a sárkányt; de meg lehet szelídíteni. Ez az a bölcsesség, amelyet vagy megtanulunk az életünk útjának felén - vagy mindig egyre magasabbra építjük a tornyunkat az ég felé, amely aztán egyre veszélyesebb és egyre inkább csak képzeletbeli lesz. Az eredmény az öreg, merev, megkeseredett férfi, aki csak a fejében él, aki mindig tudja a jó válaszokat, aki azonban nem bölcs, aki a törvényt és az evangéliumot az önkontroll módszereként használja, de az nem önátadás az ő számára, aki mindent tud az igazságról, de semmit sem tud a szeretetről. Az igazi beavatás arra tanít meg bennünket, hogy az életnek lényege szerint tragikus dimenziója van. Ezzel gyakran a szerelem titkában találkozunk."